doggfather:
A film egy hétköznapi dráma, nem túl izgalmasan fényképezve, és elmesélve, amibe annyi sci-fi kerü... (2021.03.19. 13:47)Felettünk a Föld [2011]
Dimmerkobold:
„Segítek én neked. Szerződtess társadul egy jó poétát, ki ábrándozva szövi tervét, mint önthet ann... (2017.12.07. 21:16)Mephisto [1981]
Beyond silence:
@tesz-vesz: hát akkor nézd meg :) (2011.11.16. 22:29)Az élet fája [2011]
Nagy nehezen egy 3-ast megérdemel, mert elnézhető vannak benne jó részek, filmnyelvileg is helyenként igényes. Ellenben a történet kissé lapos, mondanivaló meg alig.
Kb. mint a Sztracsatella mint cím, jó pofa, de semmi értelme, viszont aranyos ahogy megpróbálják beleerőltetni a filmbe a megemlítését. :)
3/5
Woody Allen utánérzés tetten érhető...
Történet: Galló Tamás, az ismert karmester, több éves távollét után hazajön Budapestre. A szeretett városban időközben a családjától kezdve minden, ami hiányzott neki, megváltozott. Ilyen körülmények között a karmesternek egyre erősebb, depressziós rohamai lesznek, míg végül kórházba kerül. Ott beleszeret egy pszichiáternőbe, akinek teljesen felborítja az életét. Őrült kalandok, szerelem, autóbaleset és szerencsés végkifejlet.
Korrekt "társadalom kritika" ("az apa helyzete, kapcsolatai a kapitalizmusban" :D), burleszkes nevetségesen eltúlzott vásárlási küzdelem, az apa ábrázolása ~ a modernkori "Apakép" szuperhős-hasonlatos megformálása.
'Nagyon jó film', a hangulat, a történet, a főszereplő, a pszihológia, az ábrázolás, a zene.
~5/5
Seymour egy nagyáruházban dolgozik, fényképeket nagyít. Yorkinék a kedvenc vásárlói. Már hat éve itt nagyíttatják a családi fotóikat, és ha ők rendelnek, Seymour minden képből kettőt készít: egyet magának tesz el. Egyre közelebb kerül hozzájuk
Sy egy szerencsétlen, jószívű figura (ember), aki habár nem együgyű (sokszor tesz mély gondolkodásáról tanú bizonyságot elbeszélései során), de naiv, azt is mondhatjuk hogy hinni akar valamiben, találni akar valamit.
Az élete üres, magányos.
Jól érzékeltette ezt az a jelenet mikor régi képeket lapozgat a piacon és azok értékéről, jelentéséről beszél, hogy azok ha mást nem is kifejezik a képen "léteztem", "egyszer fiatal voltam és boldog", "és valaki számára voltam olyan fontos ezen a világon hogy megörökítsen" (elkészítse a képem). Sy nem volt sose boldog, fiatal korában amikor még a fényképeknek és a vevőinek sem élhetett, még kevésbé. Létezett, de nem volt senki sem akinek olyan fontos lett volna hogy lefényképezze. Kivéve sajátmagát, egyszer, azt is az utolsó maradék filmkockára. ("hurrá most már Syról is van képünk" [a photoguy, a fotós fazon] és az asztalra hajította az apa a képet...]
Gyerekkori betegsége, játszotta talán a legnagyobb szerepet a fenti félelmek*1, és azokra "gyógyírek" (tüneti, elaltató kezelések) kialakulásában, amelyek végül vezetek lelkének eltorzuláshoz.
Gyermek korát, ami legfontosabb a személyiségi gyökerek kialakulóban elszeparáltan, betegsége miatt elszigetelten töltötte, nem tudott valójában szocializálódni, amikor embertársai közé került sem volt "túl népszerű". A menekülés lett ennek következménye, ami folytán nem alakult ki képe a valóságról, nincs meg az igazi realitás érzéke. (Ami egy bizonyos szempontból - ahogy a filmben is egyik másik szereplőnél megfigyelhetjük- el is vakíthat.)
A fényképek, a fényképezési utáni vonzódása nagyon szép dolog. A probléma ott kezdődik, mikor semmi mást nem talál, lát az életben, a világból. A fényképek, a velük töltött munka válik a legfontosabbá számára, a legszorosabb kötelékek hozzájuk fűzik. ÉS mint az film első monológja mondja: a családi képek csak boldog pillanatokat örökítenek meg. (mielőtt képzeletben belép a Yorkin-házba, pedig arról beszél hogy az apróságok amikről senki sem készít képet (használt ragtapaszok, benzinkutas, a zselére szállt darázs*) "pedig ezek a dolgok tükröznék igazán életünket, de ezeket az emberek nem fényképezik le" vagyis Sy ezeket a valóság elemeit nem látja*. Olyan kicsit mint ha csak rózsaszínen látna, mintha csak a reklámokról ismerné a világot (! mint pl. amikor ül a tévé előtt, és Simpson családot néz*2 - a sötétben ül,a tévének meredt szomorú rezzenéstelen arcán a tv fényei kúsznak, villognak - ezt hasonlatként is felfoghatjuk Platón ideatanának egyik példájára: ha egy ember egész életében egy barlangba lenne láncolva, úgy hogy semmi mást ne érzékeljen a világból, csak háta mögött égő tűz által a barlang falára vetett árnyakat - és ezt fogná fel valóságnak (tegyük fel hogy a világ zajlik a tűz előtt), és nem tudna mást elfogadni annak mert ha kivinnénk a "való világra" (kérdés hogy amit mi valóságnak nevezzünk nem e szintén falra vetett árnyak*3) a vakító fénytől, a vakító felfoghatatlan igazságtól megvakulna, nem bírná semmiképp sem felfogni (nagy valószínűséggel legalábbis).
Ezt a gyönyörű hasonlatot erősítik például: az első képek, mikor egy vaku villan (kicsit gúnyos viccel, hogy pont a fényképező vakít az igazság vakító fényével, mikor ép az vakított a hazugsággal, a téves látással - a fényképek (vagyis a jelentős részük, az olyan átlagember számára, mint Sy a felszínen (!) lévők- nagyrészűk a "csalási fotók") hazudnak. Legfőképp a Yorkin családé, melyből az sugárzik hogy tökéletes az életük ("free of tragedy") -a mi legfőképp a családfő hazugságából gyökerezik, terebélyesedik. Amire végülis megoldást Sy adja (!). Az ö szempontjukból minden rendbe jött Sy megváltásával, de azt hogy ő vele mi történt nem tudjuk. Az utolsó képekből talán arra gondolhatunk, hogy örökre benne maradt egy "családi képben", a vágyait továbbra is evvel az idillel (ideával - Platón) azonosítja, mivel (mint Platón is mondja) ebből (ha hazugságokból épül fel az egész életed) nem lehet felébredni. *4
Ezek nagyon szépek voltak befejezésnek volt szerintem, de mindenkép szeretnék még megosztani néhány példát: például: a horrorisztikus Sy álmában, talán meglátja a képeket, a szemei szinte "kiömlenek", evvel is érzékeltetve a felfoghatatlanságot, a feldolgozhatatlanságot. (Oidipusz!)
A végén a menekülés (menekülés az igazságtól!) már a hosszú folyosó is nagyon hatásos, de igazi rím erre mikor fut le a parkolóban (körbe-körbe-körbe!!! [becsavarodás]) világító neoncsövek mindenűt, olyan mint ha előlük, a fény elöl az igazság elöl menekülne; majd reflektor vakító fénye mikor elkapják, térde ereszkedik és látszik hogy nem tudja felfogni...
Előrébb valamivel, mikor átrohan az előadótermen (ez a jelenet világított rá nekem a film eme lényegére), láthatunk egy szemet, és egy szikét. És azt haljuk: "amely visszafordítja a retina torzulásának hatásait" erre rímel a kés a mosdóban is.
a csillagosokat utólag kérem elolvasni a szövegkörnyezettel újraolvasva!
*1: amik közül "a legnagyobbak már megtörténtek velünk" *2: egyébként ez az ötlet a Taxisofőr című 1976-os Martin Scorsese filmből vetté át a rendező (a hivatalos oldalról idézet nyíltan meg is nevezi, nincs ebből semmi problematika) a fő különbség csak az, hogy a Sötétkamrában sokall jobb! :) *3: [egy olyan változatot is elképzelhetünk hogy a televízió szolgáltatja a fényt, de ez egy sarkított, nem általános igazságú példa gondolkodjatok előzőben mikor minden amit látunk árny csupán - akárcsak a Mátrixban) *4: [Mátrix ugye] **: Voltakép a fénykép a valóság leképezése, bizonyos kép elferdítése, a fényképező felfogása szerinti "valóság". Ez nagyon szépen párhuzamos egy "torzult retina", egy megbomlott elme által láthatott világgal- és ebben az a gyönyörűség hogy egy fényelőhívóról van szó.
Elég nehezen van meg a 4 újranézve. Kicsit sok az erőltetett, a valószerűtlen, a giccs.
3.8/5
[spoiler]pl. Del halála után az igazgató milyen könnyen elneveti magát a szétsült hullánál... Teljesen életszerűtlen. Vagy Coffey kivégzésénél az anya zavaróan hülye beszólása (~rákacsolják az egyest és elkezd ordibálni hogy reméli hogy az pokolian fáj neki), ahogy itt a sok pityergés után kézfogás már túl sok - a rendezőnek egy kis mértéktartást kellett volna gyakorolni, miért nem lehetett volna csak egy szép, egyszerű méltóságteljes szomorú állás a Paulék részéről...? A vége is kicsit sok volt nekem, a halhatatlan egérrel stb.[/spoiler]
Nagyon szép romantikus film, jól elkészített, életszerű történet. Bár nem túl mély, elsősorban a gyönyörű betétdalainak köszönhetően bensőséges élmény.
4/5
Történet:
Egy meg nem nevezett, harmincas dublini utcai zenész gitáron játszik és énekel a Grafton Streeten, Dublin vásárnegyedében. Egy este egy fiatal cseh bevándorló virágárus lánynak megtetszenek a fiú által játszott dalok, s faggatni kezdi őt róluk.
A csupán 130 ezer euróból forgatott produkció rendkívüli sikereket ért el: az Egyesült Államokban hosszú ideig teltházakkal vetítették a kiválasztott mozikban,[4] s a rendkívül lelkendező kritikák[5] mellett elnyerte a 2008-as Independent Spirit Awards legjobb külföldi filmnek járó díját. A „Falling Slowly” című dal Oscar-díjat nyert, de jelölték Grammyre is, akárcsak a teljes filmzenealbumot.
Ennél elviselhetetlenebb szart most nehezen tudnék elképzelni. Egyszerűen minden rossz benne. A képi technika pár percig érdekes, de utána mocsok irritáló ahogy kimerevedett képeken a hülye pofákat vágó színészeket nézünk, mi alatt beszélnek. Ráadásul nagyon bénán is beszélnek, teljesen hiteltelen, láthatóan nem megy nekik a szinkronszínészet. Ami a legrosszabb hogy amit mondanak is totális unalmas és jelentés nélküli.
Egyébként egy idő után itt-ott elég rendesen bemozdulnak szereplők :D.
Élvezhető, de közel sem ekkora értékelést érdemlő film. Quentin Tarantino "trash film" majmoló stílusa már kicsit unalmas és kiüresedett, egy történelmi környezetbe pedig kifejezetten ízléstelen számomra - mivel szemétből épül a film maga is szeméthalommá válik. A zenék pl. sok helyen kifejezetten ízléstelenül hatottak.
Az pedig hogy Tarantinonál az érzelmek legmagasabb pontja a gyilkolásig jut el kifejezetten szomorú. [spoiler]Történetesen az elméletileg szerelmes férfi gondolkodás nélkül lövi le szerelmét...[/spoiler]
Mondanivaló tényleg van némi, bár nem egységes - és ami nagyobb gond - kissé hiteltelen két börtöntöltelék szájába állandó filozofálgatást adni.
Gondolkoztam a 4-en végülis, egy darabig elég drámai a fehér-afro ellentét miatt (a feliratom szerintem tévesen kaukázusit fordított :D) de a vége kevésbé tetszett, különösen a számomra szintén irreálisnak ható Billy anyja miatt
[spoiler]
aki kb. 2 mp alatt beleszeret egy láncon odatámolygó rabba... Egy percig nem vetődik fel hogy esetleg veszélyes bűnöző lehet? [/spoiler]
Fantasztikus, látványos képi világú: szinte minden kép szép és nagyon a helyén van. Hasonlóan szép gondolatok vannak benne, de a történet annyira nem fogott meg engem, a hippi életérzés kicsit furcsán keveri bele :). Csak a fényképezésért 4.
4/5
Történet: Pietro Bernardone gazdag itáliai kereskedő, szép feleségével és egy minden jóval elhalmozott fiúval, Francis-al. Francis sokáig él léhűtő módjára Assisiben, sokat iszik és nem veti meg az asszonyokat sem. Barátaival együtt eléggé hírhedté válik az ott élő emberek között. Amikor háború tör ki Perugia és Assisi között Francis és barátai bevonulnak a hadseregbe, ahol nem sokkal később fogágba esnek. Egyedül Francis-nak sikerül megszöknie. Mire betegen hazatér, hatalmas változásokon megy keresztül. Elkezd örülni az élet apró dolgainak, a madarak csicsergésének és megveti azt az életet, amit korábban élt. Története akkor kezdődik el igazán. Otthagyja apját és elhatározza, hogy koldulásból élve, saját kezével fog templomot emelni Istennek...
Órahossznyi semmitmondó "balladai homály", ami úgy felfokozza a várakozásokat, hogy ahhoz képest a vége mint a rejtély megoldása meglehetősen kisszerű.
Nagy (utólag: túlzott) várakozással fogadtam Pálfi György legújabb filmét. Valami kemény hangulatú (~Taxidermia ), de már a hétköznapokba oltott társadalom képet, drámát vártam.
Ehelyett összességében a történetből hiányzik a dráma, közepéig még csak-csak jó, de végül egy brazil szappanoperát idéző párkapcsolati katyvasz lesz. A megvalósítás, az operatőri munka mind kiváló, a színészi játék is hihető, de a végére már az x-dik kisszerű "romantikus" konfliktus után már az egész elveszti realitás érzetét. Az improvizációból végül nem lett egy komoly történet. A zenebetétek pedig x-edjére szintén erőltettek.
Történet: A visszahúzódó, inkább kutatóorvosnak, mint gyakorló pszichiáternek való Dr. Malcolm Sayer a Baibridge-i Kórház ideggyógyászatára kerül. Az osztályon szinte teljesen öntudatlan, gyermekkoruk óta tetszhalott állapotban lévő betegeket kezelnek. Bár nem tudnak beszélni és érzelmeiket, gondolataikat más módon adják környezetük tudtára, Sayer meg van győződve róla, hogy ezek az emberek "odabenn mégis élnek". A lelkes orvos egy olyan új gyógyszert fedez fel, amellyel a betegeket vissza lehet hozni őket az életbe. Csodálatos ébredésnek lehetünk tanúi.
Remek zene, hangulat, rendezés, alakítások. Emlékezetes. A történetből talán többet ki sem lehetet volna hozni. Tessék megnézni... ;)
4.5/5
De kihagyhatatlan a filmből a következő vers
Rilke: A PÁRDUC
A vonuló rácsoktól pillantása oly fáradt, hogy már nem fog semmit át. Úgy látja: ez az ezer rács világa, s az ezer rács mögött nincsen világ.
Puha járás, rugalmas, ernyedetlen, a legeslegkisebb kört rója csak: erőtánc ez a pont körül, amelyben kábultan áll egy roppant akarat.
Csak néha megy föl némán a pupillák függönye. Ekkor egy kép belehull, a tagok megfeszült csöndjén süvít át, s a szívben elhal szótalanul.
Jó gyerekkoromban láttam először, de még ma is abszolut vállalható. A rendezés kifejezetten jó, van hangulata, Basil Poledouris zeneszerző szép munkát végzet itt is, a történet rendben van.
Történet: Julian Winston főállású agglegény, mellékesen pedig fogorvos, aki retteg a házasság gondolatától. Újdonsült barátnőjének, a szöszke Toni-nak azt hazudja, hogy nős. Toni elkeseredettségében öngyilkosságot kísérel meg, Winston erre megígéri, hogy elválik, és elveszi feleségül. Ám Tonit nem abból a fából faragták, aki csak úgy ripsz-ropsz tönkretesz egy boldog családot, saját szemével szeretné látni, hogy a házastársak kapcsolata már kihűlt. Winstonnak sürgősen keríteni kell egy álfeleséget, s úgy tűnik, titkárnője, a kissé mogorva Stephanie megfelelő lesz erre a szerepre.
Egy remek példája műfajának. Jó fajta csavaros történet, fantasztikus dialógusok és karakterek.
A befejezést kissé erőltetetten éri el, csupán az nem tetszett.
A film utolsó órája már eléggé ellaposodik, úgy látszik már nem maradt mit mondani, a befejezés sem volt számomra kielégítő. Más különben jó részt jó volt, néhol remek, Rhett Butler dumái kifejezetten remekek!
Némi problémám a Dél túl idealizálásával volt viszont...
Egy óra tömény unalom után, szerencsére beindul a film és nézhető lesz. Ám 2 óra után ilyen befejezést produkálni inkább szegénységi bizonyítványként hat.
Pár igényesebb fényképezésen kívül így igen csak középszerű barkácsfilm lett (Hideghegyhez hasonlóan).
Részletes képet fest egy család belső kapcsolatairól, de engem annyira nem fogott meg. Egyrészt nem éreztem elég reálisnak, egyes elemei inkább intellektueles műbalhénak hatott számomra. A "tökéletes címválasztást pedig megmagyarázhatná nekem valaki, már amennyiben én vagyok hülye - mert nekem ez nagyon erőltetett volt.